Motörhead? Lehetetlen kategorizálni. Semmiképpen sem heavy, vagy thrash metal. Blues? Rock 'n' roll? Inkább. De mondja el maga Lemmy, nála hitelesebb forrást úgysem lehet találni. Ő így látta a legelején:
„Igazából egy blues zenekar voltunk. Ugyan fénysebességgel nyomtuk, ennek ellenére felismerhetően blues volt – legalábbis a mi számunkra; lehet, hogy azért mások szerint ez nem volt ennyire egyértelmű.”
(Lemmy)
Motörhand:
Láttuk Lemmyt és csapatát, beszéltünk, ittunk is velük, sőt, még zenélhettünk is elöttük (Bomber néven)! Ezért is mertük vállalni, hogy a Motörhead Magyarország helytartóiként, (hűen a már megnyert címünkhöz) felhatalmazásukkal játszuk a zenéjüket!
A klasszikus trio felállásban, ami nehéz, de hálás feladat, igyekszünk a legélethűbben, az eredetileg is használt hangszereken, erősítőkön előadni mindezt.
(Kato)
A tagok
Rólunk írták...
Tribute to Heavy Metal Fesztivál, Wigwam - élménybeszámoló
Írta: Shady
…Rövid átszerelés után aztán színpadra lépett a klasszikus trióban felálló Motörhand. Habozás és kímélet nélkül csaptak a mocskos rock'n'roll közepébe. Horti (Hortobágyi Gábor) dobos gyilkos iramot diktált, de valahogy ezeknek a srácoknak ez meg sem kottyant. Az ember lánya csak állt és lesett ki a fejéből, ahogy egymás után robbantak elő a jobbnál jobb Motörhead-nóták feltartóztathatatlan - de sajnos nem végtelen - áradatban. Kérem szépen, volt itt - a teljesség igénye nélkül - Born To Raise Hell (egy csinos hölgy vokalista részvételével), aztán Killed By Death és Overkill, no meg Sacrifice és persze, az elmaradhatatlan Ace Of Spades. A nagy zenei élvezkedés-fergeteg közepette egy visszatérő gondolat keringett a fejemben, hogy mégis, hogy a fészkes fenébe lehet ennyire lazán, néha már szinte álmatag mozdulatokkal ilyen virtuózan gitározni, ahogy azt Kató Csabi művelte. Egyetlen picit gyenge pontja volt a műsornak, a hangosítás, illetve azon belül is az énekek hangereje. Ugyanis amikor Tommy (Soltész Tamás) énekes-basszusgitáros kiereszti a recsegő vadállatot a torkából - szőkés feje és szemtelen fiatalsága ellenére -, teljesen Lemmy-jelleget ölt. Na az ő hangjából bőven elbírt volna még a fül néhány decibellel többet…
Forrás: www.rockozon.com
Motörhead Tribute Live at Mojo Club
Ace of Spades! Fejest ugranék a híg fröccsel telefröccsentett korsómba. Piszkos rakenrol. Piszkosul jó! A biliárdlámpa is körbeleng vadul a pogo szelére, a Club falai szétfeszülnek, a jégkockák szaltóznak a korsóban, a mellemben dübörög a dob meg a basszus! Ace of Spades! (Valahol a félidő tájékán.)
Kicsit korán érkeztem ma este a Kocsmába... pedig a szerkesztőségben már percenként figyeltem az órát – a telefonon is, a monitoron is –, igyekeztem a melóval nagyon, hiszen jó ideje szomjasan vártam már a pesti illetőségű Motörhead tribute-zenekart, Kőrösi haver több héttel ezelőtt beharangozta, aztán az országos gyász miatt elmaradt a buli... s én teljesen lelombozódtam. De két hétre rá most mégis itt vannak Zentán!
Fél tízkor még csak néhány fanatikus támasztja a pultot – odakint egyetlen böhöm kétkerekűt láttam csak az előbb –, nosza, csatlakozzunk, melegítsünk. A korsónyi lájtos fröccs sok jéggel, citrommal, ez lesz a legegészségesebb a tegnapi este/éjszaka után. Picit elbambulok, úgy tűnik, ráérek. A csajok a bandából – KatiCica, Borhozó Borbála –, meg néhány a borostásabb arcokból is, leléptek Moholra, ott kapják a szárnyalávalót. SKA, naná! Az énem egyik fele nagyon ment volna velük (nem, majd te!), de hát a Motörhead az Motörhead… s a MySpace-en bárki utánanézhet, hogy a Motörhand méltó az eredeti monstrumhoz, nem vicceli el a dirty rock ’n’ rollt!… Autentikusan szólnak a nóták, s mégis megvan bennük ama szükséges plusz!… Szóval a csajok délre el, Jeremyék meg nyilván később – jóóóval később, ahogy szoktak – futnak majd be. Gondolom, ők otthon melegítenek… De amúgy kezdenek összefutni a lányok-fiúk rendesen, megy a hatalmas képernyőn a szerb–szlovén meccs. Kosárlabda. Egyelőre mindenki odasasol. … Aztán hármat se kortyolok, mikor – hopp! – ott nyomul befelé az én drága-drága, régen látott/ölelt, „szintén krónikás” barátném a bejáratnál. Egy pohár barna oda, aztán be nem áll a palacsintalesőnk, van miről mesélni!, az idő fél tizenkettőig egy szempillantás – s néhány kortyintás – alatt elröppen.
Vége a meccsnek – megnyertük –, amikor: VRRAAUUUMMM…! Ez most tényleg a basszgitár volt, vagy valaki ottfelejtett egy keményen bepipázott masztodont a sarokban?! De nem: valóban a Motörhand kezdi a dübörgést. És azonnal oda is tesznek rendesen! Az első negyedóra múlt csak még el, s máris lement – ment?! átgázolt rajtunk!! – a Stay Clean, a NoClass… Mi lesz így velem később?? Milyen csemegéket tartogatnak még húrban, bőrben, hangszálakban?… De nem kell őket félteni… „Mi van, nem szeretitek a tökös rakenrolt? Vagy nem hallgattatok még Motörheadet?!”, kérdi tőlünk a frontember kedves/gúnyos modorában. No, más se kell a közönségnek – akit hamarosan ííímádnak, aszongyák –, eddig is „mocorgott” rendesen, de most már jön a breakdance és az akrobatikus rock and roll a kiömlött sörtől ragacsos, üvegszilánkokkal telehintett kocsmapadlón.
És ez a három arc!… Mintha maguk is valami „tribute-alakok” lennének: az énekes/bőgős amolyan Lukács Laci-forma, a gityós meg a trotteles Rupaszovra húz – fizimiska, mozgás egyaránt. A dobos meg… szerintem ha ezt Lemmy hallaná/látná… lehet, lecserélné a saját emberét… A fószer egy ötvözet. Tessék elképzelni a Henry Rollins testét, a feje meg egy nagyon-nagyon barátságos, vigyorgó ördögé. S őrület, hogy mit csinál! Szerintem Iggy Pop pörögne ennyire a dobok mögött! Varázslatos, komolyan! Egyértelműen ő nálam az est embere, viszi a pálmát százezerrel!
S közben sorjáznak a jobbnál jobb nóták. Aszongya a fickó, most jön egy szám, amit mindenki ismer, lehet velünk énekelni. Biztosan a Born to Raise Hell, „súgom” oda a bőgős Daninak. De nem: Sacrifice. Viszont rögtön utána jön az én tippem is. Egyszerre meg: Going to Brazil! Nagyon vártam már valamit az 1916-ról, nem rossz választás! Ahol pedig a lámpa is rendesen körbeleng: Ace of Spades – és a végén, a R.A.M.O.N.E.S. alatt. Első ráadásnak lenyomják még az Overkillt. Aztán még néhányat. És immár sokadszor dicsérik meg a zentai közönséget, összehasonlítgatják a magyarországi – elsősorban budapesti – lagymatag, bulizni egyáltalán nem tudó közönséggel.
S akkor a legvégére: egy más jellegű feldolgozás: KFT. Mi más, hihi… Ha van dal, amit ki nem állhatok, akkor az az Afrika! Erre ezek itt lenyomják á la Motörhead, az eredeti szöveggel, azzal, hogy a „kókuszdió” helyett „kokaingolyó” megy, Afrika helyett pedig Zentát mennydörög az énekes! BUMM, a fejbe! Aztán lehet bólogatni…
Aztán ennek is vége… nem lehet most már visszaimádkozni őket a színpadra, de hát jó fél órát tartott a ráadás-blokk így is… Kiszállingózunk lassan a Mojóból, közben befutottak a „moholi” angyalok és matrózok is. A kocsirádióból W.A.S.P. dübörög. Indulhat az utcán az afterparty.
Forrás: Magyar Szó